Mivel Zsombi holnap bevonul a steril boxba, ma délután fogtuk magunkat Apával, Julival és elmentünk hozzá, hogy jól megölelgessük (igen, már sokadszor) utoljára a nehéz hetek előtt.
Jókedvű volt, élénk. Az elég tisztességes mennyiségű fagyit, amit vittünk neki, pillanatok alatt eltűntette. Mondták is neki az osztályon, hogy most kell, mert utána egy jó darabig nem ehet akármit...
Szép helyen vannak és szakmailag is a legjobb kezekben. Ez megnyugtató; emberi oldalról tényleg mindenki megteszi érte, amit tud.
Ahogy félrehúzódva Anya elmondta, mi lesz a következő napokban és ránéztem Zsombira, megint csak az futott át az agyamon, ami már annyiszor ez alatt a 10 hónap alatt: honnan van benne ennyi bátorság, ennyi életkedv? Csak a puszta tényeket, kezelési protokollt végighallgatva megborzongok mindig. Egyszerűen nem tudom elképzelni, milyen lehet elszenvedni ezeket. Mégis, sosem láttam őt elkeseredve.
Milyen okosnak és tapasztaltnak hisszük magunkat, mi, fiatalabb-idősebb felnőttek! Pedig ha tudná, hányszor szégyelltem már el magam előtte...
Hajrá-hajrá, Öcskös, ez már a vége...!
Gréti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése